Domján Gábor szívszorító verse a 2025-ös lókúti Nyitott Műterem felolvasó délutánján is elhangzott:

Domján Gábor: Egy fénykép földrajzához

Nem volt nagyapám
nem lettem nagyapa én sem
nem mintha következne
egyikből a másik
hogy milyen
nagyapa lettem volna
nem gondolok rá
csak most a sír előtt
hogy megcsináltattuk
a fejkő előtti részt is
huszonhét év után
jól megülepedett a föld
le van a gond
virágültetésről öntözésről
fűnyírásról s hogy
megelőzzük
a damilos brigádot
kijárni hozzád ezután
már csak séta lesz
igazi gondtalan séta
hacsak nem telepítünk
ládás növényeket
a sír köré
előbb-utóbb ez
szokott történni
hiányzik
amit megszoktunk

*

Hajad szél fésüli
mosolyogsz
szedett-vedett ünneplőben
büszkén feszítesz
füredi gimnazista
napsütötte város az arcod

csokornyakkendőd Kanadából
utazta át az óceánt
egy Börni nevű srác
ruhatárából akinek sípot
küldtem ajándékba
mikor hazalátogattak
a felmenői
sötétkék zakód bécsi származék
valaha nekem szánták
vagy akinek majd jó lesz
egyedül fehér inged új
hótiszta hely
az ovális porcelánon

csaltunk kicsikém
a főiskolai fotókból
féltünk választani
elkomorult az arcod
bezárult mint ostromolt
város körül a gyűrű
nem mertünk volna
a szemedbe nézni
inkább a ballagási képpel
bűvészkedtünk
levágtuk róla anyát
nagyapát s persze
a kötelező csokrot
a lakótelep tavaszi fáit
háttérnek maradt
a levegőkék?
a hortenziakék?
a nefelejcskék?
határtalan lehetőség

Franck Derex, francia festőművész: István Szajkó emlékére @istvanszajkoartist

Vannak emberek, akikről azt gondoljuk, hogy halhatatlanok – olyan zsenialitással ruházzák fel a mindennapokat, hogy azok örökkévalónak tűnnek. És mégis, a „magyar Claude Monet” elment. Műterme a kertje volt; ott ápolta a kimondhatatlan boldogságot – és egy kérdést. A lét kérdését – mondaná Heidegger – egy olyan világban, amely megfeledkezett róla, amit elborított a technológia és a bombák zaja. István akkor távozott, amikor a világ (a sötétségtől) robbant fel, ő, aki a világot légiesen, égi fénnyel és ragyogással ábrázolta. A létezés logikátlansága (abszurditása) nem lepte meg legnagyobb portréfestőnket és pasztellművészünket: ő lefordította ezt a furcsaságot, örömét lelte abban, hogy felerősítse a fényt, szétszedje a tükröződéseket, összezavarja az árnyakat. Olíva zöldek, égett sárgák, vízzöldek által szorított narancsok – rejtélyes vagy elhagyott kerékpárok, galambok, halak, fűszerek, semmiből előbukkanó alakok, kóbor levelek, elhagyott helyek közelében, ahol szellemek találkoznak távol, napfényes ködökben és foszforeszkálásban. Ez az újszülött rácsodálkozó világa, aki döbbenten figyeli a saját lábait, akiket majd sajátjává tesz, ahogy megtanulja: az események szerves áramlása ez. Majd idősebb korában használja őket a világ útjain, ahol biciklikkel találkozik, hogy elmeneküljön egy másik felé – ami talán épp olyan lesz, mint a kezdet: megkülönböztethetetlen.
Nem fogtok tehát több új ékszert látni István Szajkótól az Instagramon – azon a platformon, ami nem igazán „jutalmazta” őt. Micsoda igazságtalanság, micsoda ostobaság! Felháborító ez, és mélyen remélem, hogy a dicső utókor ezt jóváteszi. Mindenesetre nekünk mindent meg kell tennünk, hogy ne hagyjuk Istvánt feledésbe merülni.
Soha ne feledjük: a halál abból él, hogy életet vesz el; abból táplálkozik – mert nehéz meghalnia, sőt, örökkévalóságig tart, tovább, mint önmaga: örökös engedmény a sírnak. Hogy ezt megcáfoljuk, örökkévaló csodálattal kell szembeszállnunk vele.
Az én csodálatom a tiéd, István.